A szent méh

ÓKORI EGYIPTOM

A méz az egyik legrégebben ismert élelmiszer az emberiség történetében.

(Cuaves de la Arena sziklarajz, Spanyolország, 1919.)

Régészeti kutatások bizonyítják, hogy a vadászó és nomád életmódot folytató ember az i.e VIII. és VII. évezredben először valószínűleg Dél-Anatóliában és a szomszédos Eufrátesz és Tigris völgyében tért át a magok gyűjtéséről a magok vetésére és a földművelésre.

A megtelepedés lehetővé tette, hogy a már korábban megismert méheket az ember állandóvá vált lakóhelye mellett mesterséges méhlakásokba, méhkasokba helyezze el. I.e. 6500 és 5500 között terjedt el az agyagedények szárítása, égetése, mely által lehetségessé vált a méz tárolása.

A széles körben elterjedt méhészetre vonatkozó bizonyítékok többsége azonban Egyiptomból származik. Egyiptom az egyik első olyan társaság, amely kiterjedt feljegyzésekkel rendelkezik a méhészetről.

 Az egyiptomiak gyakorolták a méhészkedést, különösen a Nílus delta mentén, és kaptárjaikkal nyomon követték a növények virágzását. A sírok feltárása során lepecsételt mézet tartalmazó csészéket és edényeket találtak, amelyek elkísérték volna a halottakat a túlvilágra vezető úton. Bennük fedezték fel a mézet, amelyet több ezer éven keresztül megőriztek minden minőségével és jellemzőivel együtt. A hieroglifák megerősítik, hogy a mézet nemcsak élelmiszerként használták, de gyógyászati ​​​​szerként is, emésztési zavarok enyhítésére, valamint a sebek gyógyítására szolgáló kenőcsök alapjaként. 

Nem vitatható, hogy az ókori egyiptomiak nagy vallási, szellemi, politikai jelentőséget tulajdonítottak a mézelő méhnek. A méheket Egyiptomban a királyi jogokkal társították; sőt, már i.e. 3500-ban a méh Alsó-Egyiptom királyának jelképe volt! (Felső-Egyiptom királyának jelképe a nád volt). A feljegyzésekben számos példa található méhhieroglifákra, valamint a mézre és a méhészre vonatkozó hieroglifákra. 

Az ókori Egyiptomban minden osztály használt mézet, ami arra utal, hogy nagy mennyiségben kellett előállítani. Mindenre használták, az étel édesítésétől a fertőzések megelőzésére a sebekre helyezéssel, az adófizetésig. Találtak egy házassági szerződést, amely így szól: “Feleségül veszlek… és megígérem, hogy évente tizenkét korsó mézet szállítok neked.” A mézet a meghódított országok tisztelgéseként kérték; például a szíriai reténu törzs évente sok korsó mézet fizetett egyiptomi hódítójuknak, II. Thotmésznek.  

 (Forrás: Ransome Hilda M. “A szent méh az ókorban és a folklórban”)

Bizonyíték van arra, hogy egyes múmiákon nagyon vékony rétegben találtak méhviaszt, amiből arra lehet következtetni, hogy tartósítószerként használták.  A méhviasz is fontos volt, mint csodálatos mágikus anyag. A méhviasz, amikor ég, nagyon erős fénnyel ég, ezenkívül nem hagy hamut, szépen olvad. Mindezek a szoláris teológiájukkal összekapcsolva fontosak lettek az egyiptomiak számára, és így számos módszerük volt a méhviaszból készült faragványok felhasználására, például egy „védővarázslatnál”.

(Hórusz négy fiának méhviasz szobra, The Cleveland Museum of Art)

Összefoglalva, az egyiptomi élet minden aspektusa bizonyos mértékig érinti a mézelő méheket és a mézet.

• Politikailag a mézelő méheket a jelképekben használták királyuk ábrázolására.
• Pénzügyileg a mézet az „egyház” és az állam adóztatására is felhasználták. 
• Társadalmi szempontból a méz minden osztály számára nélkülözhetetlen volt, mivel az egyének használták étrendjüknél és az életteljesítmények fokozásánál.  
• Vallásilag a mézet sokféle célra és szertartásra használták, beleértve a legikonikusabb egyiptomi mumifikációs gyakorlatot is.